Az ókori Egyiptomban a férfiak és a nők egyaránt viseltek ékszereket. Többek között homlokpántot, kar és bokapereceket, fülbevalót, gyűrűket, medálokat, diadámokat, gallért és övláncot.
Mindezekkel a szociális státuszukat fejezték ki a világ felé.
Talán a felsorolt tradicionális ékszerek közül a gallér az amit nem ismerünk. A gallér volt az ókori Egyiptomban legszívesebben viselt dekoratív és egyedi ékszer. A nők és férfiak is előszeretettel hordták, de legfőképpen a férfiak viselték, ugyanis jól védte a fedetlen felsőtestük bőrét az erős napsugárzástól. A gallérok többségben bőrből, fémből vagy textilből készültek melyeket színesre festettek és drágakövekkel díszítettek és fűztek össze. A széles nyakékszerű gallérok jellegzetessége, hogy gyöngyből készültek a hölgyek számára. Isteneiket is szívesen dekorálták az áldozati szertartások alkalmával a templomokban ilyen nyakékekkel az istenek iránti szeretet és tisztelet kifejezésére. Magasan fejlett volt az egyiptomi ékszerkészítés mestersége. Ők voltak a legtehetségesebbek az aprólékosan megmunkált darabok készítésében és drágakövek befoglalásában. Az ékszereket gazdagon díszítették szebbnél szebb drágakövekkel. Az ékszerek motívumainak ötletét a vallásból, meg a növény és állatvilágból merítették. Jellegzetesnek mondható a lótuszmotívum, a szkarabeusz, a kígyó, az ankh, Hórusz szeme, és a félistenek állati jelvényei is.
A drágakövek és ásványok merész használata eleve jellemző volt az ókori keleti kultúrára és persze mind ezt saját bányáikból bányászták ki. Bányászták az aranyat, ezüstöt, smaragdot, rubint, türkizt, opált, szodalitot, borostyánt és lazúrt. Nem szabad elfelejtkezni a gyöngyről sem amit halásztak.
Az
aranynak mint nemesfémnek kiemelten fontos szerepe volta az ókori Egyiptomban. Nem csak az ékszerek alapját szolgálta, hanem vallási jelentősége is volt. A Napisten Amon-Ré attribútumának tartották. Benne öltött testet a nemesség, tisztaság és a fény. Az arany a Napisten "húsa" volt, így az arany isteni fémnek számított Egyiptomban, amely örök életet adott. Ezért számukra az arany különleges tulajdonságokkal bírt. A fáraók, a feleségek és a papság előszeretettel készíttette ékszereit, kiegészítőit és maszkjait aranyból milliónyi apró drágakővel cicomázva. Amikor I. Széthi fáraó sírját feltárták a régészek, több száz tonna aranyból készült kegytárgyat és használati tárgyat találtak.
A
türkiz valójában nem számít drágakőnek. Ez ásványok csoportjába tartozik. A korai ókorban a Sinai-félszigeten ékszerkészítés céljából bányászták. Ritkasága miatt több ezer éven keresztül igen értékes, magas rangú kőnek számított az ókorban. Kerekded, legömbölyített példányait használták és használják még ma is leggyakrabban az ékszerekhez, különböző fémekbe befoglalva. Irán területén Nishapur (Neyshábür) város közelében ismertek előfordulásai, ahonnan egykoron Törökországon keresztül szállították Európába, innen származik elnevezése is.
Az
opál lelőhelyek többsége Egyiptomban volt, de mára már többségben Ausztráliában vannak.
Az opálnak két változata van. Az egyik a nemesopál, amely a színek felvillanását mutatja, a másik a közönséges opál, amely általában átlátszatlan és nem mutat színjátékot. A nemesopál színjátékát szerkezete okozza, a rendezetten elhelyezkedő kis gömbök szórják a fényt és a fellépő interferencia eredményezi az irányfüggő színeket. A nemesopál számos színváltozatban fordul elő. A két alap színcsoport a fehér vagy világos és fekete alapszínben fordul elő. A fekete opálok ritkábbak, éppen ezért keresettebbek és értékesebbek is. Mindkét változatra jellemző, a tarka színjáték. A jó minőségű opál kövek átlátszóak, nem tejszerűek. Az értékes opálokban a színek élesek és jól körülhatároltak. Felhős részeket nem tartalmaznak. Ezeket a fényeket hívják opalizálásnak.
Érdekesség: az opál a többi drágakőtől eltérően nem kristályos szerkezetű, így kiszáradhat és ez által törékennyé válik. Maga a kőzet vizet tartalmaz, nem szereti az erős napsütést óvni kell tőle. Ha mégis sokáig érte volna nap , akkor áztassuk vízbe. Jót tesz a színének.
A
lazurit egy ásványkő mely a szodalit csoport tagja. Sokszor tévesztik az azurittal, a szodalittal. A lazurit a fő összetevője a lazúrkő vagy lapis lazuli amely valójában kőzet. A kőben jellemző még több ásvány is mint a pirit ami az aranysárga csillámokat, a markazit ami a vas szürke csillámokat és a dolomit a mi a fehér részeket mutatják. Ez Egyiptom legkedveltebb köve. Nagyon könnyen csiszolható ezért nagyon széles körben használták. Díszítettek vele templomokat, palotákat, használati tárgyakat szkarabeusz formára, ékszereket (gyűrű betéteket, függőket, medálokat). Savakra nagyon érzékeny, ezért megmunkáláskor lakk vagy viaszbevonattal látják el, ami a fényhatását is kiemeli a kőnek. Görögország és Róma is kedvelte még ezt a kőzetet.
A
szodalit egy sötét királykék színben gazdag ásvány amelyet most is és az ókorban is díszítőkőnek használták. Szürkéskék árnyalatban is sűrűn előfordul. Sokszor tévesztik az azurittal, és a lazurittal. A szodalit az előbb említetteknél sokkal könnyebb súlyú ásvány. A kőnek fehéres-sárgás erezete is van, mely helyenként áttetsző.
A
borostyán vagy borostyánkő valójában fosszilis (megkövesedett) gyanta.Gyakran ásványként tartják számon, valójában azonban nem önálló ásványfaj, hanem számos szerves ásvány elegye. Gyakran tartalmaz zárványokat, sokszor épen maradt fosszilis rovarokat (szúnyogot, legyet, hangyát), kisebb állatokat (gyík), növényi maradványokat, melyek az értékét növelik. Már az őskorban is kedvelt anyag volt. Számos nyakék, apró szobor és dísztárgy került elő. Valószínűleg még fizettek is vele. Az ókori Egyiptomban, Hellászban és Rómában is széles körben felhasználták. Magas ára volt, mert hittek viseletének gyógyító erejében.
Az
obszidián magmatikus tevékenység során keletkezik, a forró láva hirtelen lehűl és megszilárdul. Vulkáni üvegnek is hívják, mert olyan, mint egy természetes kemény üveg. Az Egyiptomban elsősorban dekoratív célokra, ékszerek, karkötők, nyakláncok díszítésénél használták. Nagyon kedvelt kőzetük.
Utolsónak említeném Egyiptom utolsó kincsét a gyöngyöt. A
gyöngy a kagylókban, osztrigákban keletkezik természetes védekezésként a bekerült irritáló idegen anyagokkal szemben. Az idegen anyagok körül gyöngyház választódik ki és fokozatosan felépíti a gyöngyöt. Ezekről a rétegekről visszaverődő fénynek jellegzetes játéka van, amit gyöngyházfénynek neveznek. A gyöngyök színe a valamilyen árnyalatú (gyakran rózsaszín) fehértől barnáig vagy feketéig terjed, amely függ a kagyló fajtájától és a víz minőségétől. A gyöngyök érzékenyek a savakra, a kiszáradásra, a nedvességre, sokkal kevésbé tartósak mint más drágakövek. Ezért is dobta Kleopátra a gyöngyét Antonius vacsoráján a borába, ahogy azt már abban a cikkemben elmeséltem. A természetes igazgyöngyöt a Perzsa-öbölben és a Vörös tengerben halásszák évezredek óta. Valaha úgy hitték, hogy az istenek könnye.
