Jellegzetesnek mondható a lótuszmotívum, a szkarabeusz, a kígyó, az ankh, Hórusz-szeme, a félistenek állati jelvényei és a kártus is.
A
lótuszvirág a teremtés és az újjászületés szimbóluma, mivel a virág éjszaka becsukódik és lesüllyed, virradatkor pedig kiemelkedik, és újra kinyílik. Nap isten, aki önmagát alkotta meg, a lótuszvirág szirmai közül emelkedett ki, mint 'Ré'. Ezért a lótuszvirág kiemelkedő szerepet játszott az egyiptomi kultúrában és felső Egyiptom szimbólumává vált. Kétféle színű növény létezik. A fehér és a kék, melyek a Nílus két pontján virágoztak. Így lett Alsó Egyiptom jelképe a fehér és Felső Egyiptom jelképe a kék. Később a két országrész egyesítve lett és közös szimbólumnak a kéket választották.
A
szkarabeusz néven ismert bogár a ma ganajtúrónak vagy galacsinhajtónak nevezett bogárral azonos. Szentként tisztelték az ókori Egyiptomban. Jelentése: újjászületést, megtestesülés. Rengeteg szkarabeusz alakú amuletteket készítettek. Az apró, bogár alakú emléktárgyak sima alsó oldalát gyakran névvel vagy istenségek képeivel díszítették, használatuk különösen a halotti kultuszban volt gyakori. Gyakran szkarabeusz amulettet tettek a múmia mellkasára a temetkezési szertartás során. Ez volt az úgy nevezett szívszkarabeusz. A sírok díszítésén is előfordult. Mindenféle elérhető kőből készítettek szkarabeuszt, mint például csontból, azaz elefántcsontból, fajanszból és ritkábban ugyan, de nemesfémekből is. Leggyakrabban zsírkő volt az anyaguk, mert ez természetes állapotában könnyen faragható. Ezt utána forró, folyékony üvegmázba mártották, amitől megkeményedett és csillogóvá vált. A máz színezhető is volt, a bogarakat leggyakrabban kékre vagy zöldre színezték.
Az
ureusz kígyó egy támadó kobrát formázó óegyiptomi jelkép. Az ureusz az egyiptomi vallásban elsősorban istennőkhöz kötődik. Viselője védelmet élvez az ellenségeivel szemben. A kobra fontos királyi szimbólum, és védelmezőként (Uadzset istennő ábrázolásaként) megtalálható a fáraói koronán, a keselyűistennő, Nehbet ábrázolása mellett. Kleopátra is ezért viselte ezt a kígyót legtöbbet a karján és a fején is.
Az
ankh vagy anh egy óegyiptomi hieroglif jel, melynek jelentése élet. Az ókori egyiptomi vallás isteneit gyakran úgy ábrázolják, hogy az ankhot a hurokrésznél tartják egyik kezükben vagy két kézzel fogják a mellükön keresztbe tett kézzel. A szimbólum egyiptomi kereszt vagy „fogantyús kereszt” néven is ismert. Az ankh gyakran megjelenik egyiptomi sírok és más műalkotások díszítéseként, gyakran az istenek vagy istennők ujjhegyénél, olyan képeken, amelyek a túlvilág istenségeit ábrázolták, akik az élet ajándékát adományozzák a múmiának. Gyakran viselték az egyiptomiak amulettként, önmagában medálként vagy más hieroglifák mellett, amelyek az erőt és az egészséget szimbolizálták. Az ankhot szinte sose festették ezüstszínűre, mivel napszimbólum volt. Szinte mindig arannyal színezték a jelképet (sírokon és máshol), mivel ezt a fémet társították a naphoz. Néha fényesre csiszolt sárgarezet is alkalmaztak.
Hórusz az egyik legfontosabb egyiptomi isten, az ég istene és az istenek királya a Földön. Sólyomként vagy embertesttel és sólyomfejjel ábrázolják. A szem története két isten Hórusz és Széth (a káosz istene) harcának eredménye. A két isten harcában Hórusz elveszítette a bal szemét. Hórusz szemének ellopása vagy elpusztítása számukra egyenlő a holdfogyatkozással. Így az események hatására az egyiptomiak Hórusz bal szemével a Holdat, jobb szemével a Napot azonosították, azaz Ré-szemének is nevezik. Hórusz-szeme szimbólum az egyiptomiaknál az állandó megújulás jelképe és a halál fölötti győzelemé. Amikor hosszú szemöldökkel ábrázolják, akkor nagy erejű hatalmát hangsúlyozzák. A szem nyakláncot a múmiák azon részére volt szokás helyezni, ahonnan a belső szerveit már kiszedték.
Básztet az ókori egyiptomi vallás szerint a vidámság és a zene istennője. Eleinte oroszlán, majd macska formában ábrázolták. Kultusza a második dinasztia idejére nyúlik vissza. Ekkor oroszlán formában Alsó-Egyiptom, Ré napisten és a fáraót védelmező istennőjeként imádták. Neve felfalót jelent, eredetileg Bászt formában használták, később írták Básztetnek, mivel így neve hasonlított az illatos olajok tégelyét jelentő szóra. Básztetet elkezdték a parfümök, illatszerek istennőjeként is tisztelni.
Az ókori Egyiptomban nagy tiszteletben tartották a macskákat. Részben azért, mert az elszaporodó rágcsálók komoly gondokat tudtak okozni a gabonaraktárakban, másrészt a macskák a rágcsálókon kívül a kígyókat is megölték. Emiatt gazdáik gyakran arany ékszerekkel díszítették a macskákat. Azt is megengedték nekik, hogy a gazdájuk tányérjából egyenek. Amikor elpusztultak, az egész család meggyászolta őket és el is temették őket balzsamozott múmiaként. Básztetet macskaistennőként nagy tiszteletben tartották és szobrát a templomaikban rendszeresen ékszerezték.
Anubisz az ókori egyiptomi hitvilágban az alvilág és a holtak oltalmazója, később a holttestek bebalzsamozóinak istene is lett. Ozirisz kultuszának elterjedése előtt Anubisz vezette a halottakat az alvilágba. Az ábrázolásokon fekvő sakál vagy vadkutya, illetve sakál vagy kutyafejű ember alakjában jelenítették meg. Az egyiptomiak hite szerint a halál után az ember a holtak kamrájába kerül. Anubisz az elhunyt túlvilági megítélésénél, mint bíró volt jelen, így az istenek bírálójának is nevezték.
Az utolsó szimbólum a
kátrus. A kártus, egy vagy több név hieroglif írással, amelyeket egy hosszú keret bekeretez. Az ókori egyiptomi uralkodók azaz a fáraók és királynék öt neve közül az utolsó kettőt foglalták kártusba, melyek előtt az Alsó- és Felső-Egyiptom királya és a Ré fia címek álltak. Esetenként akár a királyi család más tagjai nevét is kártusba írták. Maga a keret tulajdonképpen az örökkévalóságot jelentő senu hieroglifa hosszúkás változata, és a végtelenséget jelképezte.
A kártus használata királynéknál az Újbirodalom korától vált általánossá. Ekkor már nemcsak a nagy királyi hitves, hanem más feleségek is használhatták, de nem teljesen tisztázott, mi alapján döntötték el, hogy ki jogosult rá. Míg a királynak a születésekor kapott neve és az uralkodói neve külön kártusba kerültek, a királyné nevét minden esetben csak egy kártusba írták, a többelemű nevet is. Az uralkodó gyermekei ritkán írták nevüket kártusba, viszont a papság előszeretettel használta a növekvő hatalmuk kimutatására. Az ország legmagasabb rangú főpapjai és főpapnői mind jogosultak voltak kártusba íratni az "Ámon isteni felesége" nevet. Ezzel a kártussal jelezték, hogy ők már gyakorlatilag a fáraó hatalmával bírnak.
