Nonius opálja

A római birodalom időszakában a császári családok, a generálisok és hadvezérek nagyon szerették az opál drágakövet, figyelemreméltó szépségűnek tartották. A következő romantikus történet valóban megtörtént, így ez is bizonyítja az opál drágakő rabul ejtő szépségét.

I.e. 41-ban Marcus Antonius átmeneti uralkodása alatt élt egy nagyon gazdag szenátor Marcus Nonius Balbus, kinek a tulajdonában volt egy nagyon ritka, értékes és kiváló tisztaságú fekete opál. A legkiválóbb, amit valaha bányásztak. Az értéke 2.000.000 szeszterciusz volt, amit a világ 1997-ben kicsit kevesebb, mint negyed millió dollárra értékelt. A kő körülbelül mogyoró méretű és egy gyűrűjébe volt foglalva. A pompás opál azonnal felkeltette Antonius figyelmét, rögtön gondolta, hogy micsoda egyedülálló ajándék volna ez tőle Kleopátra, Egyiptom királynője számára. Így tehát ajánlatot is tett Noniusnak megvásárlásra, de Nonius sem az ajánlatát, sem magát Antoniust nem kedvelte, így visszautasította. Azt mondta, hogy a kő nem eladó. Erre, Antonius dühében rögtön száműzetésbe küldte őt és elkobozta egész vagyonát. Nonius tudta, hogy, ha átadja kincsét Antoniusnak, azzal kiválthatja szabadságát, de inkább önként vállalta a számkivetetettséget, mintsem becses kincse nélkül kelljen élnie Rómában. Kényszerű elvonulására híres opálján kívül nem is vitt egyebet magával.
E tettével ki is került a történelem oldalairól.

Egyiptomi istenek

Minden bizonnyal, az egyiptomi vallás számít a legbonyolultabb ókori vallásnak. Az egyiptomiak rengeteg istennek hódoltak és a mindennapi élet minden egyes területén az istenek védelmét kérték. Olyan isteneket tiszteltek, akik meg tudtak jelenni egyaránt emberi, állati és hibrid (félig emberi, félig állati) alakban. Elképzelésük szerint a világegyetem és a természet sok-sok isten hatalmának és tevékenységének következtében jött létre. A világban az erőt az istenek képviselték és tevékenységük a természet minden jelenségében megnyilvánult, mint a szélben, az esőben, a növények fejlődésében és az állatok tulajdonságaiban. Sokszor számos különböző isten jelenítette meg ugyan azt a tulajdonságot és más és más formában is megmutatkozhatott, tehát különböző alakot ölthetett. Az állatok felsőbb rendű képességeibe vetett hit mára a legrégibb művészeti alkotásokon is nyilvánvaló, hiszen ezeket állatok alakjában ábrázolták.

Ptah, a teremtő isten
Az egyik legrégibb isten, aki a világot teremtette. Ptah- Tjene nevet kapa mi azt jeleni: „az isten, aki a földdel foglalkozik ”. Emberként ábrázolták álló múmia alakban fejre simuló kék sapkában. Kezében dzsed-oszloppal, uasz-jogarral és ankh-al. A három szimbólumot időnként egyetlen jogarrá kombinálták össze a későbbi korokban. Sok istenhez hasonlóan Ptahot is összevonták az Ó és az Újbirodalomban más istenségekkel, így sokféle alakban ábrázolták. Viszont azon istenek közé tartozik, akiknek nincs állati alakjuk.

Ozirisz, a holtak birodalmának ura
Kezdetben a földműveléshez kapcsolódó isteni faladata volt, de apránként egyre magasabb szerepeket kapott, egyre több tulajdonsággal és címmel ruházták fel. Tőle ered a termőföld termékenysége és ő tanította meg a földművelésre az emberiséget. Ozirisz lett a holtak birodalmának királya. Az Újbirodalom idején széles körben elterjedt, mire ő lett az ókori egyiptomi vallás főistene. Feleségével, Ízisszel, aki a húga is volt és fiúkkal, Hórusszal alkot istenháromságot. Leginkább a túlvilág és a halottak isteneként ismert. Nemcsak az elhunytak könyörületes bírája, hanem az alvilág életet adó ura is.

Ízisz, minden istenek anyja
Nagyon fontos és híres isten. Ozirisz felesége és húga volt, és Hórusz anyja. Rengeteg templomot szenteltek számra, később olyan hatalmas tiszteletet kezdtek neki szánni, hogy ráruházták az összes istennő tulajdonságát. Mindegyik istennő egyben az ő megszemélyesítése is volt. Egy templomban olyan nagy tisztelet övezte, hogy egyenesen őt tartották a teremtő istennőnek. Ebben a szerepben nevezték el „minden istenek anyjának”. Elsősorban anyaistennő, napistennő, varázslónő, termékenység, nőiesség, hűség istennője és a fáraó trónjának védelmezője. Ozirisszel való házassága révén Ízisz volt a házasság védelmezője és a házassági hűség képviselője is.
Ízisz trónszékkel a fején
Íziszt a művészetben eredetileg hosszú ruhát viselő nőként ábrázolták, fején a trónt jelentő hieroglifával, néha ankhhal és egyszerű bottal vagy lótuszvirággal a kezében. Miután alakja egybemosódott Hathoréval az Újbirodalom idején, így fejdíszét Hathoréra váltotta fel (tehénszarvak között napkorong). Legsűrűbben fiával Hórusszal együtt ábrázolták fején keselyű koronával. Falfestményeken szárnyakat is festettek neki.


Hórusz, a fáraók védelmezője
Az egyik legfontosabb isten. Ízisz és Ozirisz fia. A fáraót is azonosították vele, a fáraó maga volt Hórusz. Sólyomként vagy embertesttel és sólyomfejjel ábrázolták. Hórusz az égi sólyom, akinek egyik szeme a holdat a másik a napot képviselte. Közvetített az emberek és természeti erők között és fenntartotta a világ rendjét. A Hórusz szeme szimbólum az egyiptomiaknál a megújulás jelképe volt. A róla alkotott elsődleges elképzelés szerint az ég hatalmas ura. A magasban szárnyaló sólyom a megtestesítője. Az egész eget átfogó madár szemei a hold és a nap, szárnyai átölelik az egész földet. A túlvilágon is fontos szerepe volt. Neki kellett megőriznie a sírt és az átadott természeti áldozatokat. Hórusznak négy fia volt, akiket képeken múmiaként ábrázoltak. Ők őrizték a kanópuszedényeket, amikben a bebalzsamozás után a belső szerveket helyezték el.

, a napisten
A kezdetben a napot Hórusszal azonosították, az égi területek sólyomistenével. Sok névváltozáson keresztülment. Az Újbirodalom idején Amon-Ré volt. Ekhnaton fáraó idején Aton és csak ez után a II. dinasztia idején nevezték el a napot Rének és ez az elnevezés végül változatlan maradt. Ré napisten hatásköre kiterjedt az égre, a földre és az alvilágra is. Több teremtésmítoszban is fontos szerepet tölt be és a fáraó isteni atyjának is tekintették. Több formában is ábrázolták, leginkább napkorongként, amit ureusz vesz körül védelmezően, és gyakran kiterjesztett szárnyai is voltak.

Hathor oszlopfő
Hathor, a nőiesség istennője
Hathor égi istennő volt. Neve jelentése Hórusz háza. Ő egy ősistennő a mindenség úrnője, aki előbb született meg, mint az Ég és a Föld. A legenda azt mondja, hogy abban a pillanatban jött világra, amikor Réből napisten lett, ezért együtt ábrázolták Rével a napbárkán ülve. Ezen kívül ő volt a szerelem, a szépség, az anyaság, a vidámság, a zene, a dal és a tánc istennője. Ábrázolták nőként, tehénként szarvakkal közöttük napkoronggal és oszlopokon női arccal tehén fülekkel. Egyik fő jelképe a menet-melldísz. Ezt a túlvilági feladatánál használja. A halottnak nyújtja át, hogy újjászülethessen a túlvilágon.

Maat, a világban uralkodó rend istennője
Maatot a napisten Ré lányának tartották, ugyanis mindig atyja mögött jelent meg a bárkán, amely éjszaka áthaladt a holdvilágon. Ő az igazságot, valamint a világban és a társadalomban uralkodó rendet személyesítette meg. Maatot emlegetik már a Halottak Könyve előzményeként számon tartott óbirodalmi piramisszövegekben is. Az istennőt ölő vagy álló nőalakként ábrázolták, a fején diadémba foglalt strucctollal.


Néith, a harc, vadászat istennője és istenanya
Néith kultusza a predinasztikus időszakban jelent meg, amikor még a harc és a vadászat istennőjeként tisztelték. Attribútuma az íj, a nyíl és a pajzs volt. Az Óbirodalmtól kezdődően Néith, Ozirisz és Ré a fáraó védelmezőjeként lépett fel, és a nyilaival álmot bocsátott a rossz szellemekre. E célból akkoriban felvésték varázserejének jelképét az ágyak fejére is. Néith a deltabeli Szaisz városból származott, ahol Szobek hitveseként hódoltak neki, míg az óbirodalmi szövegekben Széth feleségeként és Szobek anyjaként jelent meg, mint az istennő,”aki szoptatja a krokodilokat”. Az Újbirodalom idején Néithet teremtő istenanyának nevezték, „ö adta a fényt Rének”. A szaiszi korban égi istennővé vált, akit „minden istenek anyának” neveztek ki. Halotti istenként is számon tartották, aki védelmezi a holtakat és őrzi a múmiákat. A hiedelem szerint ő találta fel a szövést és ő adományozta a vászoncsíkokat, melyeket az elhunyt testére tekertek.

Szobek, a krokodilisten, aki a víz és a kiáradt Nílus istene
Az egyiptomiak számára a krokodil fontos szent állat volt, olyannyira, hogy már a legkorábbi időkben összekapcsolták egy istennel Szobekkel. Az élő krokodilokat egymásnak ajándékozták, a holt állatokat pedig szent sírokba temették el. Szobeket krokodil fejű férfiként ábrázolták, fején hajlított szarvval, koronával, madártollakkal és ureusz kígyóval. Néhány legenda szerint ö is teremtő isten volt, aki az őskáosz vizéből, Nunból emelkedett ki a világ kezdetén. Krokodilkánt egyszerre volt pozitív és negatív istenség. Jótékony formájában a víz isten volt, és ő teremtette a Nílust, amely az izzadságából indult el hosszú útjára. A Nílus kapcsán a termékenység, a növényzet és az élet egyik istene is Szobek volt. A szarkofágszövegekben ugyanakkor túlvilági démonként is ábrázolták, akit el kellett pusztítani. A krokodilt egyébként Széthtel is társították, mivel veszélyt és zűrzavart jelentett a vizekben.

Anubisz, az alvilág és a holtak oltalmazója
A holtak világát, amely az egyiptomiak számára nagyon fontos volt azt Anubisz isten őrizte. Az egyiptomiak hite szerint a halál után az ember a holtak kamrájába kerül. Anubisz az elhunyt túlvilági megítélésénél, mint bíró volt jelen, így az istenek bírálójának is nevezték. Itt Anubisz egy mérlegre helyezi a halott szívét, míg a mérleg másik serpenyőjébe Maatnak, az igazság istenének tollát teszi. Ha a szív nehezebbnek bizonyul, mint a toll, akkor Ammut felfalja a szívet. Az isten szent állata a sakál volt, így sakál fejjel ember testtel ábrázolták a leggyakrabban. Teljes sakál képében fekvő pózban is készítettek szobrokat róla. A bebalzsamozási rítusokon a pap egy sakálfej maszkot visel. Ezzel is hangsúlyozza, hogy a szertartást maga Anubisz végzi. Tehát Anubisz később a holttestek bebalzsamozóinak istene is lett. Ö volt még a nekropolisz (a temető, azaz a „holtak városa”) őrzője is.

Széth, a káosz
A predinasztikus korban Széth még nem számított negatív istennek. Kerültek is elő Szétet azonosító állatfigurák. Ő volt a fémek istene és Felső-Egyiptom védelmezője. A két ország egyesítését megelőző időszakban Széth hívei és Alsó-Egyiptom védőistenének, Hórusznak a követői összecsaptak. A harcban Hórusz győzött. Ez az összecsapás olyan jelentős volt, hogy onnantól kezdve Hóruszt és Széthet mindig együtt ábrázolták. Széthtel kapcsolatos negatív tulajdonságok a szárazságra, a terméketlenségre, az erőszakra és az éhínségre utalnak, valamint mindenféle létező zűrzavart is hozzá párosítanak.
Széth kinézete egy közelebbről sem igazán azonosítható lény, ami a hangyász, a szamár és kutya keveréke.

Básztet és Szahmet vagy Sekhmet, a macska és az oroszlán
Básztet az Óbirodalomban jelent meg, mint a fáraó anyja és főként az anyai szeretetet, a gyengédséget és a termékenységet képviselte. Ekkor macskakultusz volt. Voltak macskák, melyeket a Bastet templomban tenyésztettek, hogy feláldozzák és bebalzsamozzák őket. A hívek, ugyanis megvásárolták az állatok múmiáit, hogy felajánlhassák az istennőnek. Néha méretre készült szarkofágot is kaptak. Básztet neve hasonlított az illatos olajok tégelyét jelentő szóra, így elkezdték a parfümök és illatszerek istennőjeként is tisztelni. Később fokozatosan átalakult és átvette az oroszlánistennő Szahmet alakját, akit nőstényoroszlán képében ábrázolták vagy oroszlánfejű nőként napkoronggal a fején. Ő Ré lánya volt, így a napisten szemét képviselte. A háború tüzes istennőjét is benne tisztelték. Még a túlvilágon is rémületet keltett. Ha megjelent mindenki összeroskadt színe előtte.


Ápisz, a szent bika
Az egyiptomiak több állatot is tiszteltek, ezek közé tartozott a bika is. Az Ápisz bika az állati termékenység jelképe volt, ezért a földműves ünnepeket is az ő tiszteletére rendezték meg. Kapcsolatba hozták a napistennel is ezért szervai között ott a napkorong és néha az ureusz kígyó is. Memphiszben hódoltak neki a legjobban. Később jövendőmondással is összekapcsolták. Az Ápisz bikának, mint élő istennek ugyan olyan figyelmet kellett szentelni, mint bármely más istennek. Mivel istennek számított ugyan úgy bebalzsamozták és eltemették, mint a fáraót.

Thot, az istenek írnoka
Thot az írás, a nyelv és az isteni megnyilatkozások ura volt. Ő képviselte a matematikát, a csillagászatot, általánosságban a tudományokat és ő testesítette meg a bölcsességet is. Babuin majomként és íbisz fejű ember képében ábrázolták. Egy hermeopoliszi elmélet szerint általa vált valóra a világ teremtése, mert ő adta ehhez a szavakat. Thot saját kezével írta le a világ minden tudását negyvenkét könyvben.
(Mi magyarok "h" nélkül írjuk, de más országok Thothnak írják.)

A fáraók hatalmi jelképei

Egy uralkodónak a legfontosabb feladati közé tartozik a királyi megjelenés, amihez nélkülözhetetlen eszközei az öltözékén kívül a koronája és a hatalmi jelképinek viselete a reprezentációi során. Az alattvalóinak és esetleges nagybecsű vendégei előtt mindig viselnie kell őket és bizonyítania kell felsőbbrendűségét általuk, jelen esetben a fáraónak az isteni származását. Korona és királyi jelképek nélkül egy uralkodó nem ér semmit, ezeknek a tárgyaknak rendkívül nagy jelentőségük van az uralkodás során.
A következő sorokban mutatnám be Egyiptom koronatípusait és hatalmi jelképeit, mert úgy vettem észre, erről a témáról kevesen írnak, pedig nagyon érdekesek ezek az eszközök.

Koronatípusok:

A fehér korona Felső-Egyiptom uralkodójának hatalmi szimbóluma. Egyiptomiul a neve hedjet. Körülbelül 63 cm magas süvegszerű, ezüstlemezekből készült. A korona bal és jobb oldalát Egyiptom több évezredes történetét elmesélő motívumok díszítik. A korona elejét egy felfújt nyakú támadó állásba lendült kobra (ureusz kígyó) díszíti, amely a királyság intézményének isteni mivoltát emelte ki.

A vörös korona a deshret Alsó-Egyiptom, a Delta-vidék fölötti hatalmat megtestesítő szimbólum. A két hatalom egyesítésével és a koronák egyesítésével jött létre, mely Alsó és Felső Egyiptom közös jelképe a kettős vagy más néven dupla korona a pschent lett. Az Újbirodalom korában (Kr. e. 1550-1070) azonban már két állatfej ékesíti a kettős koronát. Az egyik egy kígyó (Uadzset), a másik pedig a keselyűfej (Nehbet). E két istennő a két országrész (Alsó- és Felső-Egyiptom) védelmét biztosította.



Hétköznapi korona a nemes. Ez egy csíkos fejet takaró szövet. A füleket szabadon hagyja, takarja a nyakat hosszan copf szerűen összekötve és elöl fülszerű lebenyek lógnak le a vállakon. A korona elején kobra, később pedig keselyűfej került. Tutanhamon (XVIII. dinasztia) hordta ezt a típusú koronát, II. Ramszesz azaz Nagy Ramszesz (XIX. dinasztia), pedig később a két koronát, a nemes-t és a kettős koronát összevonta, egymásra tette. Bizonyítja a szobra az Abu Szimbel-i templom előtt.


Tutanhamon
II. Ramses


A khepresh egy harci korona. Az uralkodó elsősorban akkor viselte, ha harcba szállt az ellenséggel, de ceremóniákra is feltették. Ez egy kék színűre festett, anyagból vagy vastag bőrből készített sisak volt. A sisak elejét egy kis arany napkorong és természetesen egy ureusz kígyó.

A nehbet a keselyűkorona és egyben az ókori egyiptomi vallás egyik istennője. Keselyű formában tisztelték, Felső- Egyiptom védőistennője, így az egész ország egyik védelmező istensége volt. A IV. dinasztia végén jelenik meg a királynék keselyűdíszes fejéke, ami a ptolemaida korig megmarad. Kleopátra is ebben az időszakban uralkodott, ahogy az az első cikkekben olvasható volt. Nehbet-tel azonosítják a királynét. Nehbet egy város is, mely az istennő kultuszközpontja volt. Így az istennő az országrész egyik jelképévé vált, tehát a királyi jelképek közé is sorolható a keselyű.

A koronák közül említésre méltó még az amon-korona egyike, ami Nefertiti királynő (Ehnaton fáraó felesége) koronája a XVIII. dinasztiából, akit hívnak még Nofretétének és Nofertitinek is. Ismert mellszobra lenyűgöző alkotás a látványos koronájával. Ez egy magas, hengeres kék korona körbefogva egy szalaggal, amin többszínű drágakövek díszelegtek, közepén ureusz kígyóval.
Nefertiti

Nefertiti rekonstrukció


Hatalmi jelképek:

Pásztorbot és korbács

A fáraó hatalmi jelvényei között kivételes fontossággal bír az a két eszköz, amelyek nélkül a király képmását az egyiptomiak szinte nem is tudták elképzelni. Az egyik a pásztorbot az az ősi szerszám, amelynek segítségével a birkákat, kecskéket terelő juhászok elkapták a juhok egyik hátsó lábát. A királyi jogarrá nemesedett pásztorbotot az egyiptomiak heqat-nak nevezik. A pásztorbotból azért lett uralkodói jogar, mert a fáraó úgy vezeti a népét, mint a pásztor a nyáját.
A másik jelvény, amelyet mindig csak a heqat párjaként ábrázoltak, a korbács a nekhakha. Ezen eszköz még hétköznapibb eredetű volt. A közel-keleti országokban elterjedt a ló farkából készített és rövid nyélre szerelt légycsapó.

Buzogány

II. Skorpió (Skorpió király) az ókori Egyiptom korai korszakának egyik uralkodója volt. A protodinasztikus kor "nulladik" dinasztiájában élt és uralkodott. Személye mindössze egy templomi ábrázolásról ismert. Az ő jelképe volt a buzogány, amely mészkőből készült és szertartási ábrázolások borították sok hieroglifával. Ez egy igen hatásos kézifegyver is volt és megkérdőjelezhetetlen hatalmát „jogar” formájában szimbolizálta. A buzogány előkerült egy ásatáson a Nílus-völgy első ismert templomából, de az alsó része hiányzik. A kő buzogányfejen ábrázolt hieroglifák egyik értelmezése alapján Skorpió indította meg az Alsó-Egyiptom elleni hadjáratot, ami végül Narmer fáraó alatt Egyiptom egyesítéséhez vezetett az I. dinasztiában, bár ez a téma nagyon vitatott, mert Meni vagy görögül Ménész fáraó neve is felmerül ez esetben.



Ókori egyiptomi építészet

Az egyiptomi építészet legjelentősebb emlékei az istenek tiszteletére emelt templomok és a halottkultusz szolgálatában álló monumentális sírépítmények.
Az épületek alapanyaga nagyrészt a Nílus-völgyben gyakori mész és homokkő volt, melyeket fa-, kő- és fémszerszámokkal munkáltak meg. A követ gyakran több száz kilométerről szállították az építkezés helyszínére. A XVIII. dinasztia közepén valószínűleg a gebeleini mészkőbányák kimerülése miatt kezdtek áttérni a homokkőre, ami sok előnyt hozott magával. Ez egy keményebb kő fajta így az építkezés és a díszítés során nagyobb távolságok is áthidalhatóak vele, akár 8 méter is a korábbi 3 helyett. Téves azonban az egyiptomiaknak az az elképzelése, hogy a homokkő jobban ellenáll az áradásnak a mészkőnél. Más köveket ritkábban használtak: a bazaltot az Óbirodalom idején főleg padlózathoz, gránitot kapufélfákhoz, szobrokhoz és obeliszkekhez, ritkán kvarcot és alabástromot.

Az építkezéskor egészen a görög-római korig nem nagyon alapoztak. A kövek egymásra rakásánál sem használtak kötőanyagot. Az épületek stabilitása gyakran mérnöki bravúrnak tekinthető. A kőtömböket nem emelőszerkezetek segítségével emelték a helyükre, hanem rámpákon vonszolták fel, amelyek az építkezés közben teljesen betemették a templomot, csak utólag bontották le őket, a templom elkészültekor. Az oszlopok gyakran nem egy darabból készültek, hanem dobokból lettek összeállítva, de utólagos lesimításuk és festésük ügyesen kelti azt a hatást, mintha egy darabból állnának.

A kőépítkezések homokkő, mészkő, gránit tömbökből történtek. A finoman faragott részek alabástromból készültek.
A homokkő üledékes kőzet. A homokkő (sandstone) jellegzetessége, hogy az elegyrészek szabad szemmel megkülönböztethetőek. A szemcsék lehetnek lekerekítettek, vagy szögletes alakúak és réteges szerkezetet mutatnak. A homokkő színe az elegyrészek minőségétől függ. A szín változhat a világos sárgától a vörös árnyalatokon át a zöldes és feketés megjelenésig. A vöröses elszíneződést a vastartalmú elegyrészek okozzák, a sötétszürke, feketés színváltozat a földpátok túlsúlyát jelzik.Már az ókorban kedvelt építőanyag volt. Tömbös megjelenését a korai egyiptomi építészet, a Római birodalom területén középületek építésére egyaránt használták. Több alkalommal az előfordulások masszív tömegében kivéséssel térkiképzést alkalmaztak (Petra, Királyok völgye).






A gránit (granite) a leggyakoribb mélységi magmás kőzet. Neve a latin granum = szemcse szóból származik. Viszonylag könnyű, szilárd, durva, kristályos kőzet. Színét általában a földpátok határozzák meg. A legjellemzőbb színek melyek megtalálhatók benne az áttetsző, szürkés szín a kvarc, a fehér vagy sárga, a rózsaszín színek és ezek többnyire csillámokat is tartalmaznak. Az erős rózsaszín színű kőzetet vörös gránitnak hívjuk.




Az alabástrom (alabaster) egy igen finom szemű áttetsző, apró kristályos gipsz. Előszeretettel használták díszítőanyagnak. A márványhoz hasonlít legjobban, de puhább, lágyabb, körömmel is karcolható anyag. Puhasága ellenére a savak nem okoznak kárt a felületén, még foltokat sem. Sokféle színben létezik. Van hófehérben, szürkésben, sárgásban, halvány vörösesben és kékesszürkés árnyaltban is. Fehér változata a legértékesebb. Szépsége miatt mindenféle kisebb-nagyobb műtárgyakat (vázákat, szobrokat) faragnak belőle. Az alabástrom csiszolása bonyolult munka. Ráspolyozzák, kaparják, gyalulják, majd bőrrel, gyöngyházporral súrolják. Felső-Egyiptomban Alabastron városa a közelben lévő Alabástrom-hegységben talált szép, tömött gipszről kapta a nevét.
A XVIII. dinasztia második fáraója I. Amenhotep fáraó kezdte meg az alabástrom kitermelést és építtetett egy alabástromszentélyt a Karnaki templomhoz. Az építészi felhasználása nem volt jellemző, csak ritkán használták.



I. Amenhotep alabástrom szentélye Karnakban
Az ókori Egyiptom ma fennmaradt épületeinek jelentős részét templomok teszik ki, mivel ezek kőből épültek, míg a világi épületek, még a paloták is könnyen pusztuló anyagból. Az egyiptomi templomok szerkezete, az egy tengelyre sorrendben felfűzött elemek építési formája viszonylag korán kialakult, és a birodalom egész történelme során nagyrészt változatlan maradt. A bonyolult jelképrendszerrel rendelkező templom egyfajta mikrokozmosz volt, több eleme a teremtést és a megújulást szimbolizálta, egyben kaput is képezett az emberek és az istenek világa között.

Hathor templom Dandera
Abu-Simbel
Az Óbirodalom jellegzetes templomai a naptemplomok voltak, míg a gigantikus nagytemplomok mint Luxor, Karnak - ami legalább 30 fáraó nevéhez fűződik - Abüdosz, Abu Szimbel, az Újbirodalom korát jellemezték. A Ptolemaiosz korban Ízisznek (Philae), Hathornak (Dandera) és Hórusznak szentelt templomokat építettek.



A templomok és királysírok monumentalitásuk révén visszatükrözik a fáraók és az istenek hatalmát, az építészeti módszerek pedig a vonalak és derékszögek használatán keresztül megmutatják, milyen fontos volt az ókoriaknak az egyensúly eszméje, melyeket a földrajzi környezet inspirált. A sírok szobrai, domborművei és festményei, melyek az elhunytat ábrázolták, mind hűen tükrözik a túlvilágba vetett hit lényegét, s ehhez hozzájárult az éghajlat is, ami lehetővé tett, hogy a holttestek hosszú ideig megmaradjanak. A művészeti formákat alapvetően a természeti és a kulturális formák határozzák meg. A hatalmas piramisok tetejét és a templomokban emelt obeliszkeket is piramidionnal koronázták meg.


Leggyakrabban az oszlopokat használták tartóelemként az építészetükben és azokat is előszeretettel dísztették gazdagon az országuk legjelentősebb növényeivel. Hatalmas oszlopcsarnokokat építettek, melyek tetejét az oszlopfőket pálmalevél, papirusz vagy lótusszirommal díszítettek. A csarnokok közepén, viszont nyitott virág formájú oszlopokat lehetett találni.


A lótusz formájú oszlop a Középbirodalom végén eltűnt, majd a Ptolemaioszok-korában ismét megjelent. A papiruszsás díszítésű oszlop az Óbirodalom idején átalakult, akárcsak a pálma formájút, melyet az Óbirodalom elejétől kedveltek. A protodór oszlopok a Középbirodalom idején jelentek meg. A Hathor-fejes (Hathor istennő tehén fejjel) oszlopok már az Óbirodalom elejétől kezdve a legkedveltebb díszítések voltak. Az istennő feje felett a szent hangszere (szisztrum) is ott díszelgett az oszlopok tetején. Az istennőt annyira szerették, hogy saját templomot építettek neki és szentelték fel Danderában Hathor istennő templomának.

A következő építészeti szépségremek az obeliszk. Az obeliszk egy felfelé keskenyedő, négyzet keresztmetszetű, kőoszlop, ami gúla alakú csúcsban végződik. Az obeliszk szó jelentése örökkévalónak lenni, így az örökkévalóságot szimbolizáló napszimbólum. A Napisten, Amon-Ré iránti tiszteletből építették őket a templomok vagy piramisok elé, hogy a felkelő nap első fénye pontosan ráessen.
karnaki templom
Hatsepszut obeliszkje
Vörös gránitból készültek, egy teljes, tömör kőtömbből faragták ki őket. Hieroglif feliratokat véstek rá, melyek elmesélték, hogy melyik uralkodó, és milyen esemény emlékére emeltette. A kőtömböt Asszuánból vitték a megadott helyszínre - ahogy a fent látható térkép mutatja a bányászatok helyszíneit – hajóval a Níluson. Magasságuk elég különbözőek, 7 métertől 20 méterig is terjedt, de a legmagasabb 32,18 m, ami III. Thotmesz fáraóé és ma Rómában áll. A rómaiak Egyiptom elfoglalása után sokat Rómába vittek, de más országokban is jó pár meg található. Van Franciaországban, az Egyesült Államokban, Izraelban, Lengyelországban és az Egyesült Királyságban 4 db. A megépített obeliszknek kevesebb, mint a fele Egyiptom tulajdonában van, és a helyükön állnak, mint például: I. Thotmesz, II. Széthi és Hatsepszut obeliszkje a karnaki templomban, aztán II. Ramszesz obeliszkje, Kairóban. A második legmagasabb obeliszk a legnagyobb azok közül, ami ma is Egyiptomban található, ezt Hatsepszut királynő készíttette i. e. 1500 körül, 29,56 m magas és jelenleg a karnaki templom 4. és 5. pülonja között áll.

Egyiptomi szimbólumok

Jellegzetesnek mondható a lótuszmotívum, a szkarabeusz, a kígyó, az ankh, Hórusz-szeme, a félistenek állati jelvényei és a kártus is.

A lótuszvirág a teremtés és az újjászületés szimbóluma, mivel a virág éjszaka becsukódik és lesüllyed, virradatkor pedig kiemelkedik, és újra kinyílik. Nap isten, aki önmagát alkotta meg, a lótuszvirág szirmai közül emelkedett ki, mint 'Ré'. Ezért a lótuszvirág kiemelkedő szerepet játszott az egyiptomi kultúrában és felső Egyiptom szimbólumává vált. Kétféle színű növény létezik. A fehér és a kék, melyek a Nílus két pontján virágoztak. Így lett Alsó Egyiptom jelképe a fehér és Felső Egyiptom jelképe a kék. Később a két országrész egyesítve lett és közös szimbólumnak a kéket választották.


A szkarabeusz néven ismert bogár a ma ganajtúrónak vagy galacsinhajtónak nevezett bogárral azonos. Szentként tisztelték az ókori Egyiptomban. Jelentése: újjászületést, megtestesülés. Rengeteg szkarabeusz alakú amuletteket készítettek. Az apró, bogár alakú emléktárgyak sima alsó oldalát gyakran névvel vagy istenségek képeivel díszítették, használatuk különösen a halotti kultuszban volt gyakori. Gyakran szkarabeusz amulettet tettek a múmia mellkasára a temetkezési szertartás során. Ez volt az úgy nevezett szívszkarabeusz. A sírok díszítésén is előfordult. Mindenféle elérhető kőből készítettek szkarabeuszt, mint például csontból, azaz elefántcsontból, fajanszból és ritkábban ugyan, de nemesfémekből is. Leggyakrabban zsírkő volt az anyaguk, mert ez természetes állapotában könnyen faragható. Ezt utána forró, folyékony üvegmázba mártották, amitől megkeményedett és csillogóvá vált. A máz színezhető is volt, a bogarakat leggyakrabban kékre vagy zöldre színezték.

Az ureusz kígyó egy támadó kobrát formázó óegyiptomi jelkép. Az ureusz az egyiptomi vallásban elsősorban istennőkhöz kötődik. Viselője védelmet élvez az ellenségeivel szemben. A kobra fontos királyi szimbólum, és védelmezőként (Uadzset istennő ábrázolásaként) megtalálható a fáraói koronán, a keselyűistennő, Nehbet ábrázolása mellett. Kleopátra is ezért viselte ezt a kígyót legtöbbet a karján és a fején is.



Az ankh vagy anh egy óegyiptomi hieroglif jel, melynek jelentése élet. Az ókori egyiptomi vallás isteneit gyakran úgy ábrázolják, hogy az ankhot a hurokrésznél tartják egyik kezükben vagy két kézzel fogják a mellükön keresztbe tett kézzel. A szimbólum egyiptomi kereszt vagy „fogantyús kereszt” néven is ismert. Az ankh gyakran megjelenik egyiptomi sírok és más műalkotások díszítéseként, gyakran az istenek vagy istennők ujjhegyénél, olyan képeken, amelyek a túlvilág istenségeit ábrázolták, akik az élet ajándékát adományozzák a múmiának. Gyakran viselték az egyiptomiak amulettként, önmagában medálként vagy más hieroglifák mellett, amelyek az erőt és az egészséget szimbolizálták. Az ankhot szinte sose festették ezüstszínűre, mivel napszimbólum volt. Szinte mindig arannyal színezték a jelképet (sírokon és máshol), mivel ezt a fémet társították a naphoz. Néha fényesre csiszolt sárgarezet is alkalmaztak.

Hórusz az egyik legfontosabb egyiptomi isten, az ég istene és az istenek királya a Földön. Sólyomként vagy embertesttel és sólyomfejjel ábrázolják. A szem története két isten Hórusz és Széth (a káosz istene) harcának eredménye. A két isten harcában Hórusz elveszítette a bal szemét. Hórusz szemének ellopása vagy elpusztítása számukra egyenlő a holdfogyatkozással. Így az események hatására az egyiptomiak Hórusz bal szemével a Holdat, jobb szemével a Napot azonosították, azaz Ré-szemének is nevezik. Hórusz-szeme szimbólum az egyiptomiaknál az állandó megújulás jelképe és a halál fölötti győzelemé. Amikor hosszú szemöldökkel ábrázolják, akkor nagy erejű hatalmát hangsúlyozzák. A szem nyakláncot a múmiák azon részére volt szokás helyezni, ahonnan a belső szerveit már kiszedték.

Básztet az ókori egyiptomi vallás szerint a vidámság és a zene istennője. Eleinte oroszlán, majd macska formában ábrázolták. Kultusza a második dinasztia idejére nyúlik vissza. Ekkor oroszlán formában Alsó-Egyiptom, Ré napisten és a fáraót védelmező istennőjeként imádták. Neve felfalót jelent, eredetileg Bászt formában használták, később írták Básztetnek, mivel így neve hasonlított az illatos olajok tégelyét jelentő szóra. Básztetet elkezdték a parfümök, illatszerek istennőjeként is tisztelni.
Az ókori Egyiptomban nagy tiszteletben tartották a macskákat. Részben azért, mert az elszaporodó rágcsálók komoly gondokat tudtak okozni a gabonaraktárakban, másrészt a macskák a rágcsálókon kívül a kígyókat is megölték. Emiatt gazdáik gyakran arany ékszerekkel díszítették a macskákat. Azt is megengedték nekik, hogy a gazdájuk tányérjából egyenek. Amikor elpusztultak, az egész család meggyászolta őket és el is temették őket balzsamozott múmiaként. Básztetet macskaistennőként nagy tiszteletben tartották és szobrát a templomaikban rendszeresen ékszerezték.

Anubisz az ókori egyiptomi hitvilágban az alvilág és a holtak oltalmazója, később a holttestek bebalzsamozóinak istene is lett. Ozirisz kultuszának elterjedése előtt Anubisz vezette a halottakat az alvilágba. Az ábrázolásokon fekvő sakál vagy vadkutya, illetve sakál vagy kutyafejű ember alakjában jelenítették meg. Az egyiptomiak hite szerint a halál után az ember a holtak kamrájába kerül. Anubisz az elhunyt túlvilági megítélésénél, mint bíró volt jelen, így az istenek bírálójának is nevezték.


Az utolsó szimbólum a kátrus. A kártus, egy vagy több név hieroglif írással, amelyeket egy hosszú keret bekeretez. Az ókori egyiptomi uralkodók azaz a fáraók és királynék öt neve közül az utolsó kettőt foglalták kártusba, melyek előtt az Alsó- és Felső-Egyiptom királya és a Ré fia címek álltak. Esetenként akár a királyi család más tagjai nevét is kártusba írták. Maga a keret tulajdonképpen az örökkévalóságot jelentő senu hieroglifa hosszúkás változata, és a végtelenséget jelképezte.
A kártus használata királynéknál az Újbirodalom korától vált általánossá. Ekkor már nemcsak a nagy királyi hitves, hanem más feleségek is használhatták, de nem teljesen tisztázott, mi alapján döntötték el, hogy ki jogosult rá. Míg a királynak a születésekor kapott neve és az uralkodói neve külön kártusba kerültek, a királyné nevét minden esetben csak egy kártusba írták, a többelemű nevet is. Az uralkodó gyermekei ritkán írták nevüket kártusba, viszont a papság előszeretettel használta a növekvő hatalmuk kimutatására. Az ország legmagasabb rangú főpapjai és főpapnői mind jogosultak voltak kártusba íratni az "Ámon isteni felesége" nevet. Ezzel a kártussal jelezték, hogy ők már gyakorlatilag a fáraó hatalmával bírnak.